Új elemzés vizsgálja a halál orvosi definícióját
Harvardi kutatók egy új összefoglalóban elemezték a halál orvosi meghatározását – azonos-e a halál beállta a légzés, vérkeringés és neurológiai aktivitás integrált működésének megszűnésével? Megállapítható-e a halál beállta súlyos neurológiai károsodás alapján akkor is, ha a biológiai működés intakt?
A kutatók többek között ezeket a kérdéseket elemezték a Hastings Center Report folyóirat legfrissebb számában megjelent tanulmányukban (A halál definíciója: szervtranszplantáció és az agyhalál definíciójának 50 éves öröksége).
A 20. század közepéig a halál definíciója egyszerű volt: egy személyt akkor nyilvánítottak halottnak, amikor külső ingerekre nem reagált, nem volt pulzusa és spontán légzése. A halál új koncepciójának szükségességét két fejlemény alapozta meg, amelyek hatására végül 1968-ban a harvardi egyetemen megszületett az agyhalál definíciója.
Az első fejlemény az intenzív terápiával támogatott gépi lélegeztetés felfedezése volt, ami lehetővé tette a légzés és a vérkeringés fenntartását a szervezetben akkor is, ha a beteg például agysérülés következtében egyébként hamar elhalálozott volna. A második felfedezés a szervátültetés volt, amihez – a tanulmány bevezetőjének megfogalmazása szerint – „általában halottnak nyilvánított szervezetből származó élő szerv szükséges”. „A szervátültetés szempontjából ideális donorok a neurológiai kritériumok alapján halottnak nyilvánított személyek, akik beleegyeztek a szervátültetésbe, mivel a szerveket a lélegeztetés és a szívműködés fenntartása életben tartja, viszont a halál beálltát már megállapították.”
Míg az Egyesült Államokban a halál beálltát mind az ötven államban neurológiai kritériumok alapján állapítják meg, azaz a teljes agyműködés irreverzibilis megszűnésekor, az agyhalál koncepciója továbbra is vitatott, leginkább Jahi McMath esete miatt, akinél egy előre tervezett rutin mandulaműtét torkollott tragédiába. Az akkor 13 éves lányt a műtét harmadnapján agyhalottnak nyilvánították. A kórházi dolgozók kitartanak amellett, hogy nem követtek el hibát, a család és néhány független szakértő szerint viszont a tinédzser vérveszteségét a műtét közben felsértett, majd ellátatlanul hagyott verőér sérülése okozta. A szülők a halál diagnózisát nem fogadták el és nem törődtek bele, hogy gyermeküket az életbentartó gépekről lekapcsolják. Jahi szívét a gépek még ma is működtetik, és hónapokkal a kómába esése után kezdett el menstruálni, majd a szülők egy gyermekneurológust is meggyőztek, hogy a lányuk orvosilag is életben van.
A harvardi kutatók új tanulmánya a korábbi és újabb ellentmondásokat vitatja meg, többek között az alábbiakat:
Ténylegesen halottak-e az agyhalott szervdonorok? A dartmouthi Geisel orvostudományi egyetem neurológus professzora, James Bernat egyetért azzal, hogy az agyhalál rövid időn belül a szervezet gyors dezintegrációját idézi elő, függetlenül a légzéstámogató és egyéb szupportív technikák alkalmazásától. Ezzel szemben az UCLA gyermekgyógyász és neurológus professzora, Alan Shewmon tanulmányában számos olyan esetet felsorol, amelyekben az agyhalottnak nyilvánított betegek teste a gépi lélegeztetés és mesterséges táplálás mellett tovább működött. Dr. Ari Joffe, az albertai egyetem gyermekgyógyász professzora vitatja, hogy a szervdonorok azon csoportja, akiket a pulzus megszűnése után öt percen belül halottnak nyilvánítanak, valóban halottak, mivel állapotuk orvosi beavatkozással visszafordítható lehet.
Etikai kérdések – betegek megmentése a szervek megmentésével szemben. A kórházon kívül hirtelen szívmegálláson átesett potenciális szervdonorok esete etikai problémát vet fel, mivel a beteg preferenciája az életmentő beavatkozásokkal és a szervátültetéssel kapcsolatban sok esetben nem ismert. Ha egy beteg túlélésre és felépülésre való esélye rendkívül bizonytalan, a mentőknek kevés idő áll rendelkezésre a potenciálisan életképes szervek megőrzésére. Bizonyos esetekben, amikor a szervmegőrzési protokollokat csak a sikertelen újraélesztést követően kezdték el alkalmazni, a betegek többé-kevésbé felépültek. Spanyol orvosetikai kutatók azt vizsgálták meg, hogy a jelenlegi protokollok esetleg elhamarkodottam minősítik-e potenciális donorrá azokat a betegeket, akiket jó eséllyel meg lehetne menteni.
Forrás: Robert D. Truog, Nancy Berlinger, Rachel L. Zacharias, and Mildred Z. Solomon, “Brain Death at Fifty: Exploring Consensus, Controversy, and Contexts,” Defining Death: Organ Transplantation and the Fifty‐Year Legacy of the Harvard Report on Brain Death, special report, Hastings Center Report 48, no. 6 (2018): S2‐S5. DOI: 10.1002/hast.942
Fordította: Dr. Kaló Anna
