Olimpia előtt: asthma és élsport

Az asthma sport-vonatkozása a múlt század 70-es évei óta került előtérbe. Az 1996-os atlantai olimpián az USA sportolóinak 20%-a jelzett asthmás problémákat, 2004-es brit adat szerint pedig az élsportolók mintegy 20%-a küzdött asthmás tünetkkel (szemben az átlagpopuláció kb. 8%-os értékével).

Miért gyakoribb az asthma az atlétákon?

Néhány tény: asthmás tünetek provokálhatóak a hosszú távú és intenzív fizikai terheléssel, hideg levegővel, és az uszodavízben lévő egyes kémiai anyagokkal is. Erre különösen érzékenyek az állóképességi sportok versenyzői, pl.: síelők, úszók, kerékpárosok, gyorskorcsolyázók, kenusok. A ventilatiós arány itt jóval magasabb, mint az átlagos populációban, tehát magasabb a pollen- és egyéb allergén-expozíció is.

Dr. Sergio Bonini, a nápolyi egyetem belgyógyász professzora szerint a fentiek alapján a kitartó és extrém terhelés még olyan sportolókon is kiválthat asthmát, akik korábban nem voltak asthmások.

A prevalencia függ az élsportban elfoglalt helytől is

A megfigyelések szerint minél előrébb áll egy sportoló a rangsorban, annál nagyobb lehet az asthma meglétének valószínűsége. Egy példa: a Brit Nemzetközösségi Játékokon részt vevő skót versenyzők mintegy 10,5%-a asztmás.

Az asthmás sportolókat ugyanakkor komoly megbélyegzés érheti, hiszen köztudott, hogy az asthma terápiájában alapvető a rövid- és hosszú hatástartamú, és az inhalációs corticosteroidok szerepe. A WADA 2009-ben a ?2-izgatókat tiltólistára helyezte.

Jobban teljesít az asthmás élsportoló?

Dr. Don McKenzie (University of British Columbia) és munkatársai a Clinical Journal of Sports Medicine-ben publikált cikkükben közölték, hogy 2000 óta megfigyelhető, hogy az asthmás élsportolók eredményei jobbak. Az IOC Independent Asthma Panel adatai szerint az úszók 19,1%- használt a pekingi olimpián inhalációs ?2-izgatót, és ők nyerték az érmek 32,9%-át, a kerékpárosok 17,3%- szintén, és ők nyerték az érmek 28,9%-át. Van mégis összefüggés?

Stressz, terhelés, tréning

“Elképzelhető, hogy egyes fiziológiás változások csak az asthmás sportolókban állnak be, e szempontból egészségeseken pedig nem? Lehet ennek valamilyen unikális genetikai háttere?” – teszi fel a kérdést cikkében McKenzie.

Nyilvánvaló handicapjük ellenére mégis képesek a kiemelkedő teljesítményre? Azért mert jó a terápia-menedzsmentjük? Azért mert igen eltökéltek, és betegségük ellenére is nyerni akarnak? Vagy azért mert a tüdő az ő esetükben képes egyfajta jobb adaptációra az extrém terhelés esetén, mint az átlagos populációban?

“Az atléták példája megtaníthatja a betegeket arra, hogyan lehet jól megtervezni az asthma kezelését, menedzselését, és hogy mikor kell orvoshoz menni.” – említi Dr. John MacLean, a skót labdarúgó válogatott orvosa.

"Megtanulható, hogy igen alapos bemelegítés szükséges, ki lehet alakítani speciális légzéstechnikákat, és olyan "trükköket" az inhalációs gyógyszerekkel, ami meggátolja hogy pl. mérkőzés közben kapjanak asthmás rohamot."

“Kialakítottunk erre egy adagolási rendszert: a sportoló a bemelegítés elején kapja a ?2-izgatót, utána jön az extrém terhelés, és ismét kap a gyógyszerből az erős bemelegítés végén. Van egy refrakter periódus, amikor a hörgők nem szűkülnek, így 1-1,5 órányi sport, mérkőzés stb. ezzel a technikával áthidalható.”

Mi lehet a helyes kezelési mód?

Bármely gyógyszer helytelen alkalmazása káros – akár sportoló a beteg, akár nem.

A rövid hatástartamú ?2-izgatók adása eliminálhatja a rohamot, de hosszú távú alkalmazásuk rontja az illető állapotát. A sportolók nagy része megértette ezt, és preventív célra hosszú hatástartamú ?2-agonistákat alkalmaz, melyekkel a tünetek sokkal jobban kontrollálhatóak.

Bár a világon mintegy 300 millió ember szenved asthmában, mégsem tanulmányozták a betegség kezelését kellő mélységgel, mert egyrészt a terápia relatíves olcsó, másrészt a betegség (általában) nem fatális.

Érdekes, hogy bizonyos sportolók a (légzésfunkciós) tesztet követően elhagyták gyógyszereiket, és mégis nyertek érméket olimpián… Egy esetben előfordult, hogy a mért FEV1 érték terhelést követően 50%-ra esett, és a sportolónő ezt mégis normálisnak találta, mivel "máskor is előfordult már".

“Nehéz kérdés ez, mert ha valakinek kimondunk egy diagnózist – azzal együtt beteggé, kvázi fogyatékossá is tesszük…” – említi a cikkíró. “Talán az igen alapos, és helyes diagnózissal ez kikerülhető.”

Az átlagpopulációban is problémát jelenthet ez, de nyilvánvalóan az élsportra irányul e tekintetben a legnagyobb figyelem: az élsportoló "celeb" és az érdeklődés homlokterében áll. Ami vele történik – azt lehet később "levinni" az átlagemberek, a betegek szintjére.

Asthmában hasznos a terhelés

Egy dologban egyetértenek a kutatók: a legtöbb asthmás betegen hasznos a sport, a terhelés, mivel javítja a tüdőfunkciót, és az életminőséget is.

Mivel az asthma nem az életet veszélyeztető állapot, megfelelő óvatosság mellett vállalható mindenki számára a fizikai aktivitás. A nyugati populáció legnagyobb baja éppen a túlsúly és inaktivitás, tehát ezért is meggondolandó mindez.

A szerzők szerint: “Az inaktivitás egészségre gyakorolt hatása sokkal negatívabb eredménnyel jár, mint egy egyébként jól kontrollált, és aktív asthma.”

A teljes cikk itt olvasható:

http://www.bmj.com/content/344/bmj.e2556