Interjú dr. Petke Zsolt addiktológussal

Mi a szenvedélybetegség fogalma? Mikor beszélhetünk szenvedélybetegségről?

Az addikció kialakulását a személyiségfejlődésben látom, ennek során három tényező határozza meg a szenvedélybetegség kialakulását – a genetikai tényezők, a családi minta és a tágabb környezetben (például óvoda, iskola) elsajátított minták. A személyiség nagyrészt 20-24 éves korra alakul ki, ez alapján fogunk döntéseket hozni, illetve olyan mintákat vagy példaképeket választani, amelyeket az előző évek során követendőnek tartottunk. Ez azt jelenti, hogy könnyebben fogunk addiktív mintát - rendszeres szerhasználatot, szerencsejátékot, túlzásba vitt munkát, sportot- választani akkor, ha ez a családunkban elfogadott, a környezetünkben gyakran találkozunk ezzel, vagy a példaképnek tekintett személyek, akikre felnézünk, hasonlítani szeretnénk. A szenvedélybetegek hasonlóan működnek. Az addiktív hajlam egyértelműen örökölhető, ezzel együtt a függőség olyan betegség, ahol a viselkedési minták változtatásával a probléma bármilyen stádiumban orvosolható. Látnunk kell, hogy a felnőttkor előnye, de felelőssége is a káros viselkedésmintákon történő munka.

Vannak arra vonatkozó adatok, hogy a szenvedélybetegek ugyanazt a családi mintát követik?

A függőségre hajlamosító vonások, az előbb említett destruktív minták felnőttként egy megfelelő döntéssel vagy terápiával „elhalkíthatók”, változtathatók. Ez azt jelenti, hogy hiába vagyok súlyosan hajlamos a különböző függőségek kialakulására, ha úgy döntök, akkor lehet másmilyen is az életem. A hajlam ellenére is lehet szerhasználat nélküli, örömteli életet kialakítani.

Magyarországon - az egyén szintjén - melyik szenvedélybetegség jelenti a legnagyobb problémát?

A világ nagy részéhez hasonlóan hazánkban is a dohányzás és a túlzott mértékű alkoholfogyasztás a legelterjedtebb. A lakosság 10-20 százaléka hajlamos a függőségre. Ha az aktuális adatokat nézzük, Magyarországon 5-600 ezer alkoholfüggő van. A dohányzás esetében a lakosság körülbelül 20-25 százaléka érintett, de ebbe azok is beletartoznak, akik nem rendszeresen dohányoznak, vagyis napi egy-két szál cigarettát szívnak el, esetleg két-három naponként dohányoznak, ami kevésbé ártalmas függőség.

Hogyan határozható meg a függőség súlyossága?

A függőség súlyosságát az egyén kapcsolatainak minősége alapján határozhatjuk meg. Ha valaki ellátja a munkáját és megfelelő időt fordít azokra a személyekre, akik fontosak a számára, akkor nem beszélhetünk súlyos függőségről. Az elfogyasztott szer mennyisége is jelzi a probléma súlyosságát, ez alapján az is következtethető, hogy mennyi időt vesz el a szerhasználat a kapcsolatoktól. A kevésbé súlyos függőségnél ritkábban és kevesebbet fogyasztunk az adott szer(ek)ből. Az idő előrehaladtával emelkedik a mennyiség, vagyis megítélhető, hogy súlyos függőségről van-e szó. Tudunk azonban olyan dohányzókról is, akik egész életük során napi egy-két szálnál maradnak. Ugyanez a francia példa, vagyis a vacsoránál mindenki megiszik egy pohár bort és ebből soha nem lesz egészségi probléma. Ezzel nekünk, addiktológusoknak nem is kell foglalkoznunk.

Mennyire veszélyes a nikotin addiktológiai szempontból?

A nikotin addiktív hatása jelentős, tehát gyorsan rá lehet szokni. Gyorsan és erősen csökkenti a szorongást, növeli a koncentrációt. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az addiktív szerekre csak azok szoknak rá, akik hajlamosak a szenvedélybetegségre. Addiktológusként azt látom, hogy fontosabb a személy hajlamát hangsúlyozni ebben a helyzetben, mert az addikció szempontjából ő van döntési helyzetben. Tehát ha tudom magamról, hogy hajlamos vagyok a szenvedélybetegségre, akkor nem szabad elkezdeni napi egy-két pohár alkoholt meginni vagy egy-két szál cigarettát elszívni, mert nagy valószínűséggel ebből rövidesen nagyobb mennyiséget igénylek.

Milyen pszichés módszerek állnak rendelkezésre a dohányzásról való leszokás támogatására?

A legfontosabb tanács az - bármilyen függőségről esik szó -, hogy akinek hajlama van az addikcióra, az egyáltalán ne kezdjen el dohányozni. Amennyiben már súlyosabb függőség alakult ki, érdemes megpróbálni egyik napról a másikra letenni a függőséget okozó szert, függetlenül attól, hogy addig mekkora mennyiséget fogyasztott. A dohányzás megszakítása nem okozhat tartós egészségkárosodást, legfeljebb néhány napig tartó ingerlékenységet, feszültséget, alvászavart. Ha a leállás két-három próbálkozás után sem vezetett eredményre, érdemes orvosi segítséget kérni a leszokáshoz, amennyiben ez sem vezet leszokáshoz, akkor olyan ártalomcsökkentő megoldásokat javasolt keresni, amelyek ugyan a szervezetre gyakorolt károk mennyiségét csökkentik a cigarettázáshoz képest, de ezek sem kockázatmentesek. Itt elsősorban a dohányfüstben lévő káros anyagok mérséklése a cél úgy, hogy a szervezet közben hozzájut a nikotinhoz például olyan füstmentes alternatívákkal, melyek használatával alacsonyabb károsanyag-kitettség érhető el, mint a hagyományos dohánytermékekkel.   

A dohányzásról való leszokás általában nem sikerül két-három próbálkozás után, gyakori a visszaszokás. Érdemes többször próbálkozni a végleges leszokásig?

Azt gondolom, hogy ez egy kétélű fegyver. Mondhatjuk azt is, hogy tessék gyakran próbálkozni, viszont a gyakori próbálkozások között továbbra is veszélyes a szerhasználat. A dohányzók szinte mindegyike próbálkozott már a leszokással, egy napra körülbelül 90 százalékuk letette már a cigarettát. Közülük azonban nagyon sokan halnak meg tüdőrákban, krónikus légzési vagy keringési betegségben. A „próbálkozom, próbálkozom, egyszer majd csak sikerül” mentalitás magas kockázatot hordoz, mivel ezen idő alatt nagyrészt folyamatos a szerhasználat,  súlyosbodik a függőség, valamint a dohányzással összefüggő betegségek kialakulásának a kockázata.

Ha valaki egyedül nem tud leszokni a dohányzásról, az addiktológus milyen módszerekkel segíthet?

A dohányzás annyiban különbözik az alkoholfüggőségtől, hogy a személyiség működését kevésbé károsítja. Ez azt jelenti, hogy a dohányzó még 20-25 év után is jól el tudja látni a munkáját, részt vesz a család életében, tehát a szociális működésében nem keletkezett akkora kár, az addiktológusnak ezért elsősorban azzal kell foglalkoznia, hogy megelőzze azokat a károsodásokat, amelyek hosszútávon visszafordíthatatlan betegségeket okoznak. Elsősorban a különböző nikotintartalmú tapaszokat, tablettákat, rágógumikat, valamint az egyéni pszichoterápiát vagy a csoportterápiát szoktuk javasolni, bár utóbbiak kevésbé népszerűek. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az önismeret hiánya a függőség mozgatója, a szerhasználat pedig a jéghegy csúcsa az alkalmazkodási problémák terén. Ha tehát a cigiről történő leállás biztosan sikertelen, akkor jöhetnek szóba az általam említett ártalomcsökkentési módszerek, amelyek véleményem szerint világméretű áttörést hozhatnak a klasszikus dohányzás felszámolásában. Ezek használatával pótolható a szervezet számára a nikotin, de nem okoznak olyan óriási füstexpozíciót, ami a légzőszervi betegségek egyik kockázati tényezője. Ettől függetlenül fontos tudni, hogy a dohányzás ártalmainak megszüntetése hosszú távon kizárólag úgy érhető el, ha teljesen felhagyunk a nikotin- és dohány tartalmú termékek fogyasztásával.